„Nem így kellett volna csinálni!”, „Éreztem én, hogy nem lett volna szabad belemenni!”, „Tudtam én, hogy megint hibát fogok elkövetni.” Amikor ezeket a mondatokat mondjuk, akkor tulajdonképpen nem használjuk ki a bennünk rejlő erőt és lehetőségeket. Miért?
Annyiszor kapunk a fejünkhöz, amikor ezeket a mondatokat mondjuk, és mégis újra és újra
belemegyünk ugyanazokba a körökbe. Nagyon nehéz dolgunk lesz, ha ki akarunk törni ezen
gondolatok bűvköréből. Sokszor ugyanis sokkal egyszerűbb a korábban nem vagy alig bevált
megoldásokat választani, mint egy teljesen új megoldást keresni. Pedig ez utóbbi sokkal inkább hat pozitívan a személyiségünk fejlődésére, mint az előző.
Az új megoldások keresése a komfortzónánkból való kilépést jelenti, ami nagyon nehezen megy. Ezen gondolat alátámasztása pedig sajnos túl sok munkát nem igényel: az iskola bőven termeli ki az ilyen fiatalokat. De hogy kapcsolódnak ide az érzések? Az érzéseket nem véletlenül kaptuk, hiszen nagyon komoly jelzőberendezéseink. Érzések nélkül nem is tudnánk élni, hiszen a motiváció is egyfajta érzés, a lelkesedés kapcsolódik hozzá, és ha ez „ki volna kapcsolva”, sokkal szegényebb lenne a személyiségünk. (Arról nem is beszélve, hogy kell a túléléshez is.) Amikor történik velünk egy negatív dolog, akkor ahhoz rögtön érzések kapcsolódnak, és tulajdonképpen mi ezeket az érzéseket fogjuk fel először, és amikor vissza kell idézni az eseményt, leginkább az érzések azok, amelyek visszatérnek, és csak később az esemény tényszerű momentumai.
A helyzet azonban az, hogy amíg gyermekkorban nagyon erősen be vannak szabályozva az érzések: „Ne sírj már!”, „Ne törődj vele!” Az ilyen mondatokkal szépen lassan kikapcsolják és felülírják a jelzőberendezéseinket. Ugyanis ezeknek a mondatoknak az az üzenetük, hogy nem szabad azt éreznünk, amit érzünk. Felnőttkorunkban pontosan ezért lesz nehéz kifejezni a minket ért sérelem alkalmával, hogy mit is érzünk valójában. Mert hát nem volt szabad haragot, csalódottságot átélni, mert az a szülőknek nem volt komfortos, vagy egyszerűen csak meg akartak kímélni ezektől a „negatív” érzésektől. Pedig Kell, hogy dühösek és csalódottak legyünk. Ezek az érzések segítenek a pillanatot megélni, felfogni, míg ha elfojtjuk ezeket, akkor arra kényszerítenek bennünket, hogy teljesen máshol tartsunk, mint ahol a természet szerint kell tartanunk.
Mi a megoldás?
Nagyon sokat kellene gyakorolni a pillanatban levést. Leülni és nézni ki az ablakon… Közben megfigyelni, hogy a látottak hatására milyen érzések keletkeznek bennünk, és azokat meg is kell fogalmaznunk.
A másik nagyon jó módszer, hogy gyakoroljuk az érzéseink kimondását, a napló írása. Ráadásul kézzel. Ilyenkor ugyanis rákényszerülünk, hogy lassítsunk, és átgondoljuk az eseményeket, gondolatokat fogalmazzunk meg velük kapcsolatban, és természetesen az érzéseinket is meg kell fogalmaznunk.
Harmadikként pedig a gyermekünk vagy más gyereke nagyon jó gyakorlóterep lehet. Visszatükrözni, hogy egyes helyzetekben mit érezhet, az rá nézve is nagyon integráló hatású lehet: elfogadva érezheti magát, és tudatosul benne, hogy fontos számunkra, amit mond és érez.
Az érzésekhez visszatérni nem könnyű dolog. Pedig az a természetes, amikor az érzések szabadon áramlanak, és azokat meg is tudjuk nevezni, és ezáltal kordában tartani. Ha ilyen szempontból nézünk magunkra, akkor az tisztelet önmagunk irányába.
Te hogy állsz az érzéseiddel? Segíthetünk kimondani őket? Szakembereink készséggel állnak rendelkezésedre!