Manapság nagyon hamar tudunk kapcsolatot létesíteni bárkivel. Akár hírességekkel is. Elég csak a közösségi médiában rákeresni az illetőre. Óriási távolságokat vagyunk képesek áthidalni, akár a technika segítségével is. Nap mint nap emberek vesznek körül. Miért érezzük mégis magányosnak magunkat?
Először is tisztáznunk kell, hogy mi a különbség az egyedüllét és a magány között.
Az egyedüllétben képesek vagyunk alkotni, élvezzük, hogy most nem kell figyelni senkire, egyedül a feladatra. Élvezzük azt is, hogy magunkkal tölthetünk időt, pörgethetjük a gondolatokat, tervezgethetünk. Erre szükségünk van nap mint nap, hogy amikor visszatérünk a közösségbe, akkor képesek legyünk mások igényeire (is) odafigyelni.
A magány viszont az az állapot, amelyben elhagyatottnak érezzük magunkat. Csokonai Vitéz Mihály ír erről az érzésről nagyon kifejezően:
„Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.”
Mit tehetünk, ha ennyire magányosnak érezzük magunkat?
Természetesen ez a blogbejegyzés nem fog teljes értékű választ adni, és igyekszünk a legnagyobb tapintattal a témához állni az ünnep közeledtével. Ugyanakkor fontosnak tartjuk a kapcsolati rendszer alaposabb vizsgálatát.
Mit gondolunk az eredeti családunkról?
Kihez és milyen minőségű kapcsolat fűz?
Mi az, amit nehéz elengedni ahhoz, hogy kapcsolato(ka)t tudjunk létesíteni?
Mi a legnagyobb nehézség a kapcsolatok kialakításában?
Miért nem tudunk kitartóan benne lenni egy kapcsolatban?
Elengedhetetlennek tartjuk a jó kérdések feltevését. Már egyetlen jól feltett kérdés felszabadító tud lenni. Amit elkezdtünk megismerni, afelett már úrrá is tudunk lenni.
Szakembereink segítségével ezek és ehhez hasonló kérdések átbeszélhetőek és feldolgozhatók.